Következzék hát a sztori összesített értékelése.

Kevin Smith le se tagadhatná, hogy forgatókönyv író. A sztori nagyon jól felépített, az hogy pont a közepénél derül ki, hogy miért is Quiver (tegez) a címe, egyenesen zseniális. Az egyes epizódok ugyanakkor határozottan elkülönülnek egymástól, nem csak arról van szó, hogy csak beszúrnak egy-egy cliffhanger szerűséget a füzetek végére. Általában az egyes fejezetek is jól felépítettek, bár itt már akad laposabb is (például az utolsó rész). Viszont Kevin Smith sajnos azt se tagadhatná le, hogy dumálós filmeket ír, ugyanis szinte mindent elönt a véget érhetetlen magyarázás, főleg a sztori elején. Ennél kevesebből is bőven megértettünk volna mindent. Írónk (Jake és Néma Bob atyja, ha valaki nem emlékezne rá) vad poénjairól is híres. Ebből is kapunk bőven. Én igazán élveztem, még többet is elviseltem volna, de gyanítom, hogy sokak érzékenységét sértheti.

Annál jobban zavart a rengeteg logikátlanság. (Innentől SDPOILERES) Elsősorban az, hogy a lélektelen Oliver Queen semmiben sem különbözött a lélekkel rendelkezőtől (csak az emlékeiben, de ez nem a lélek, hanem az őt feltámasztó Hal Jordan miatt volt). Így aztán elég zavaros maradt, hogy Kevin Smith számára tulajdonképpen mit is jelent a lélek, mert hogy nem azt mint egy átlagember számára, az biztos. A főgonosz Stanley Dover kapcsán is akadtak bőven problémák, gyakorlatilag mindegyik cselekedete tökéletesen inadekvát volt a céljai elérése szempontjából. A szörny megidézése semmiben nem segítette volna a halhatatlanság elérésében, az unokája elrablása, üvegben tartása, és a leölt gyermekek vérével táplálása pedig a szörny megidézésében nem. Ráadásul mivel a fiú volt a szörny gazdája, inkább elkerülnie kellett volna a szörnyet, nem pedig keresnie (ahogy az be is igazolódott). Úgyszintén nem segítette volna Ollie testének a megszállása és a JLA eszközeinek a felhasználása a szörny megidézésében. A Justice League Dark akkor még nem állt fel. A sok zavarosság ellenére, a fent említett erények miatt, azért mégis határozottan pozitív az összkép.

Phil Hester rajzairól, bár a kritikai siker neki is kijutott, már nem tudok ilyen jókat mondani. Alakjai túlságosan egyszerűek, már-már primitívek,

Mia Dearden és Fekete Kanári gyakorlatilag ugyanúgy néz ki,

pedig az egyik fiatal tinilány, a másik pedig egy érett nő, az arcaik is tökéletesen egyformák, semmi egyéniesítő, karakteres vonás. Kimondottan jól ment neki még az akciójelenetek dinamikája, de mivel a cselekmény sokszor ácsorgott egy helyben, hogy teret engedhessen a szövegelésnek, ebben sem tudott nagyon kibontakozni. Az egészoldalas kockákban, amelyekből szerencséjére minden füzetben volt, viszont már érvényre tudott jutni lendületes vonalvezetése. Úgyszintén jól ért még a kép, és panelszerkesztéshez is, és így az egyes magvasabb mondanivalójú részeket egész ügyes kompozíciókkal tudta megtámogatni.

És még pár szó egy egészen más aspektus kapcsán. A kronológiából is jól látszik, hogy a sztori párhuzamosan játszódik a Nagy románccal, Fekete Kanári újjászületésével, és a Joker: Last Laughfal. Vagyis Fekete Kanári egyszerre kalandozott Ollie-val, és nyerte vissza a szuperképességeit a Karib szigeteken, illetve küzdött a Jokerizálódott szupergonoszok ellen. Az egész csak azt mutatja, hogy milyen nehéz egy ilyen kiterjedt univerzumban a kontinuitás tökéletes betartása.